Itt ülök a szobámba és sírok, nagyon sírok. Mai tevékenységeim: Kikivel találkozás, limonádézás a kávézóban, hazajövünk Kikivel, beszélgetés, nevetés, boldogok vagyunk, fura telefon hívás a kórházból, berohanás a kórházba otthagyva nálunk Kikit, látogatás, sírás, sírás, sírás, megnyugodás, Kiki elveszi a rossz gondolataimat, nevetek, telefon hívás a kórházból, nézek, nem szólalok meg, Kiki kérdezi mi bajom, sírok, bőgök, Kiki megijed és szól anyunak, sírok, anya vigasztal Kikivel együtt, sírok, sírok, sírok, vizet iszok, sírok, sírok, megmosom az arcom, lenyugodtam, megláttam egy képet, sírok, sírok...és hát, még most is. De szerintem ezekből, már kivehettétek, hogy mi történt. De, azért inkább leírom. Életem legrosszabb napja! Az egész úgy kezdődött, hogy Kikivel találkoztunk a utcánk végén.
- Szia Rebi! - vigyorgott.
- Hello.
- Akkor? Hova mennyünk? - kérdezte tőlem, mivel úgy beszéltük meg, hogy elmegyünk valahova.
- Uuu, forrócsokizni! - csillant fel a szemem, Kiki értetlenül meredt rám, majd letolta a napszemüvegét, mert már fájt a szeme a naptól (?).
- Ezt most komolyan gondoltad? - kérdezte, majd kitört mindkettőnkből a röhögés. Oké, igaza van. - Limonádé? - kérdezte, ezt mindketten jó ötletnek tartottuk. Én végül Kókuszos limonádét kértem. Kiki meg epreset. Finom volt ☺.
Kikivel hazajöttünk és megbeszéltük, hogy milyen volt a mai nap. Azt, hogy Viktor követett minket (Hihi). Ami eléggé vicces volt. Végül Levivel együtt jöttek utánunk, Kiki egész úton, trágár szavakat ordibált, folyamatosan hátrafordulva. Egy néni, már a rendőrséggel is fenyegetőzött. Hupsz. ☺ Hirtelen megcsörrent anyu telefonja, nem vette fel ezért én.
- Halló? - kérdeztem. Türelmesen végig hallgattam amit egy nő magyarázott. Könny szökött a szemembe, hirtelen leejtettem a telefont a földre, kicsúszott a kezemből. Köpni, nyelni nem tudtam. Elkezdtem sírni, valahonnan mélyről. Erőszakosan letöröltem arcomon , legördülő könnycseppeket. És csak álltam, mint egy fa. Nem mozdultam, nem tudom miért. Talán, mert annyira fáj. Mamát elütötte egy autó, ezt még elmondani is rossz. Mamával nagyon szoros a kapcsolatunk. Hirtelen felindulásból erőből kinyitottam az ajtót, majd elkezdtem futni, nagyon gyorsan, felkaptam egy cipőt, és futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Annyit nem mondtam, hogy "fapapucs". Csak elrohantam. Mint egy őrült. Meg sem álltam a kórházig. A szemfestékemet szét sírtam. Nem érdekel. Meg érkeztem a kórházba. Berontottam, hallottam pár "Nem tud vigyázni?" és "Maga megőrült?" beszólást. Csak futottam a portáig.
- Horváthné Katalin. - ordítottam a portásra, nem tudom mit gondolhatott, talán hogy az idegosztályról szöktem, el is hiszem, kisírt szemek és hosszú fekete csíkok az arcomon (szemfesték miatt). De mikor megkérdeztem, hogy hallja-e amit mondok, végül elmondta melyik szobában van mama. Hurrá, a hatodik emelet. A lift tömve volt, futni kezdtem, nem volt időm várni. Lihegve újra futni kezdtem. Bekopogtam mama ajtóján. Az ápolónő éppen jött ki. Mosolyogva beengedett. Mama éppen aludt, jézusom, az a látvány ami fogadott. Senkinek nem kívánom, a lába-karja be volt gipszelve, és a feje be volt kötve. Ott, azonnal kitört belőlem a sírás. Zokogva leültem az ágy mellett lévő székre, sírtam, mama kezét fogva.
Félóra múlva mama kinyitotta a szemét. És még jobban sírtam.
- Ma-ma! - mondtam sírva. Majd odahajoltam és szorosan átöleltem.
- Kis unokám! Ne sírj! - mondta, ettől még jobban sírni kezdtem. Mama megvárta, hogy lenyugodjak. Öt perc múlva erőt vettem magamon és megkérdeztem.
- Mi történt? - kérdeztem felfelé pislogva, nehogy kibuggyanjon egy újabb könnycsepp.
- Elütött egy huligán. - mondta, halkan és fájdalmasan. Ekkor nem bírtam, kirohantam a mosdóba és elkezdtem bőgni. Egy nővér jött be hozzám, miután meglátott, hogy a "vécén" összekuporodva sírok. Visszahívott mamához, lenyugodtam egy kicsit.
- Unokám! Drága unokám! Gyere ide! - mondta mama halkan. Ne, mama! Kérlek! Ne mondd azt, hogy drága unokám. Kérlek! Oda sétáltam. - Ne aggódj! Az angyalok vigyáznak majd rám odafönt. - mondta én meg elkezdtem sírni. - Viszont te vigyázz magadra... nagyon. - mondta és egy újabb, nagy könycsepp csordult le az arcomon. Mama erőtlenül letörölte az arcomat. - Szeretlek! - mondta. Majd megfogta a kezemet és lecsukta a szemét. Elaludt. Sírtam...nagyon sírtam. Alig bírtam abba hagyni. Végül este nyolcig ott voltam, végül már az ápolónő zavart el. Sírva hazamentem, becsuktam magam mögött az ajtót, anya és Kiki kérdőn néztek rám. Végül anya nyakába borulva elbőgtem magam. Anyának is néha-néha, egy-egy könnycsepp kicsordult a szeméből. Ő, ugye nem az anyukája, apa anyukája, ő meg nem volt itt. Magyarországon. Ő, állítólag még nem is tud róla. Anya átadott Kikinek, hogy ott sírjak tovább. Majd felmentünk a szobámba és mindketten sírtunk. Kiki, imádta a nagyit.
- Hé! - mondta Kiki majd letörölte a szemét. - Miért nem látjuk Pált az erdőben? - kérdezte, de meg se szólaltam. - Mert Pál ma fa. - mondta, mire hitetlenül is felnevettem. Ez nem volt vicces igazából. De Kiki igazi barát, elterelte a rossz gondolataimat mamáról. Hirtelen megcsörrent a telefonom, csak reméltem, hogy nem a kórház. Hát, tévedtem. Gyorsan kalimpáló szívvel, remegő kézzel, felvettem a telefont.
- Horváth Rebeka? - kérdezte egy mély női hang.
- I...igen. - mondtam a sírás határán. Sejtettem, hogy valami rossz lesz. És igazam is lett.
- Horváthné Katalin, ma este kilenc óra, huszonöt perckor, feladta a küzdelmet. - mondta ki. Szó nélkül kinyomtam a telefont,és elhajítottam. Nem szólaltam meg. Próbáltam feldolgozni a hallottakat. Soha nem fogom elfelejteni, mama, tudta, hogy nem fogja tovább bírni. És még elköszönt tőlem. Szeretlek Mama! átgondoltam és valahonnan mélyről, feltört a bennem rejlő sírás. Zokogtam, már csak annyira emlékszem, hogy anya jött be a szobámba, és Kikivel együtt vigasztalnak. A többi ami történt, mind homályos. Nem láttam a fájdalomtól, a sok sírástól. Végül a legfontosabb dolog miatt: Elvesztettem azt, aki számomra a legfontosabb volt. Szeretlek Mama! Már most hiányzol. ♥ ♥ ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése