Happy Rebi ♥ V+R

*Fecó szemszögéből...ő a szomszéd*

Engem is mélyen érintett, hogy Kati néni elment tőlünk...
Rebi már napok óta ki sem mozdult a házból, láttam. Hiszen a szomszédja vagyok, és mint minden ember, én is kiszoktam nézni az ablakon. Mostanában nem szokott találkozni azzal a csini, barna hajú lánnyal (azt hiszem Kiarának hívják). Nem szokott találkozni Lilivel (őt személy szerint ismerem). Nem szokott találkozni azzal a fiúval, akinek ilyen barnás haja van (Viktor, igen, így hívják). És nem szokott találkozni Levivel, Levit ismerem, jött hozzám ötletet kérni, hogy hogyan szedhetné fel Kiarát. Egyébként én Feri vagyok...de mindenki csak Fecónak hív.

Leugrottam gyorsan a szemközti vegyes boltba, és Viktor (felismertem) ott bandázott.
    - Ööö...szia. Viktor. Ugye? - kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy nem tévesztettem össze valaki mással.
    - Ja. Lökjed, mi van? - kérdezte lazán.
    - Ismered Horváth Rebekát? - kérdeztem, természetesen tudtam a választ, de attól még megkérdeztem. Láttam, hogy Viktor zavarba jött. Vajon tetszik neki Rebi? Mert én csak arról tudtam, hogy Rebinek tetszik. Mindegy.
    - Ööö...ja, persze. Valami baj történt vele? - kérdezte, enyhe aggodalommal.
    - Nem, erről szó sincs. - ráztam meg gyorsan a fejemet, majd hátulról valaki leszólított, hogy mennyek már be a boltba, mert elállom az utat. Gyorsan bementem, biccentettem Viktornak, hogy kövessen. Bementünk, gyorsan felkaptam kettő dobozos sört, majd tovább mondtam Viktornak. - Te tudtad, hogy Kati néni... - kezdtem, de ő csak vadul bólogatott. Gondolom tudta. - Oké, szóval. Rebi teljesen ki van bukva...nem látom őt már napok óta. Nem lehetne, hogy esetleg... - kezdtem, de Viktor megelőzött.
    - Aha. Átmegyek hozzá. - mondta, én meg hálásan elmosolyodtam. Végül úgy döntöttem, hogy majd én is megyek. Jóban vagyok Rebivel... Még vettem egy 2 literes kólát meg egy pár chipset, és még pluszban egy Red Bullt. Kifizettem, majd gyorsan kifutotta az üzletből, hátha még utolérem Viktort. Szerencsémre nem mentek messze.
    - Viktor! - kiáltottam. Viktor amolyan "mi van már megint, idegen akit még csak párszor láttam, azt is  Rebi miatt?!" nézéssel jött oda hozzám. Unottan zsebre vágta a kezét, és mint aki szívességet tett volna, rám nézett. - Nem lenne szabad elmondanom...de akkor már mindegy. - mondtam bevezetés ként. Viktor türelmetlenül nézett rám. - Ugye tudod, hogy Rebi szerelmes beléd? - kérdeztem elcsukló hangon, és hirtelen lelki-ismeret furdalásom lett, nem szabadott volna megkérdeznem (vagyis inkább kijelentettem). Francba. Viktor vigyorogva beleivott a 7 Up-jába és végre megszólalt.
   - Persze... - mondta ki lazán, én meg megkönnyebbültem. - Jártunk is...pár napig. - mondta szomorú mosollyal az arcán. Áhhháá. Én erről nem is tudtam.
   - Ja, akkor oké. - mondtam, majd oda nyújtotta a kezem. - Fecó - ahelyett, hogy megrázta volna a kezem, ökölbe szorította a sajátját és "öklöztünk" egyet, miután én is így tettem. Elköszöntünk, de előtte megbeszéltük, hogy fél óra múlva, találkozunk Rebiék háza előtt.

"Ding-Dong". Csöngettünk be Rebi "házába" fél óra múlva, Viktorral. Az apukája nyitott ajtót könnyes szemmel. Ezek szerint megtudta, hogy elhunyt az anyukája.
   - Szia, Fecó! - köszönt Rebi apja, kezet fogtam vele, majd Viktor is ugyanígy tett. Gabi (Gábor, Rebi apja) beengedett minket, majd mondta, hogy mennyünk fel nyugodtan Rebihez. Egyébként, Rebi és köztem 8 év van. Mindegy. "Kop-kop". Viktor bekopogott. Nem kaptunk választ. "Kop-kop". Bekopogtam. Nem kaptam választ. "Kop-kop". Kopogott be Viktor kicsit erősebben. Végre, Rebi megszólalt.
    - Ha mama vagy bejöhetsz. Ha nem, akkor nem. - mondta, halkan, rekedt hangon, de tökéletesen lehetett hallani. Viktor elengedte füle mellet a mondatot és benyitottunk. Rebi a fotelén ült. Úgy ült, mintha törökülésbe lenne de az egyik lába be volt hajlítva, és azon támasztotta az állát. Könnyes volt a szeme, a sok sírástól csak úgy csillogott, egy zsepit szorongatott, és mellette egy százas zsepi csomag.
    - Szia! - intettem, majd némi habozás után, leültem az ágyára. Köszönt, majd kigördült egy újabb könnycsepp, éppen beszélgettem vele, amikor Viktor lépett be a szobába. Amint észrevette, gyorsan megtörölte a szemét és azt hiszem, őszintén elmosolyodott.
    - Vi...Vi...Viktor...szia! Mit keresel itt? - mondta halkan, láttam rajta, hogy kereste a szavakat. Aranyos amikor zavarba jön.
   - Szia...hogy vagy? - kérdezte.
   - Őszintén? Rosszul. Én tudom, hogy még él. Tudom, hogy még él mama! TUDOM! - akadt ki teljesen. - Nem hiszem el! Én ezt nem hiszem el! ÉL! Még él! - sírt. Nagyon. Majd hirtelen felállt és az ablakhoz rohant.
    - Rebi! Kati néni, már...nem...él - mondtam ki nehezen. Rebi hátra fordult és egyfolytában patakoztak a könnyei.
    - Rebi! Mi a francot csinálsz? Ki ne ugorj! Hallod! - indult meg felé Viktor idegesen, mivel Rebi nyitotta az ablakot. Én meg azt se tudtam mit csináljak. Lefagytam.
    - Azt mondják, hogy vége, ennyi, nem él? - kérdezte egyfolytában könnyezve. - Rendben. - bólintott. - Akkor utána megyek. - mondta, az egész három másodperc alatt történt... Rebi felnézett az égre, majd megragadta az ablakkeretet és felállt az ablakban. Viktor ráordított, majd lekapta. Én meg még mindig csak ültem, nem tudtam mit csinálni...azt hiszem sokkot kaptam.
     - Megőrültél? - kiáltotta Viktor, miközben Rebi arcát fogta a kezei közt. Magamhoz tértem majd gyorsan oda futottam. Szorosan átöleltem Rebit, miközben a haját-hátát simogattam, próbáltam megnyugtatni.
     - Khm... - jött egy hang mögülem. - Feri... - kezdte Viktor, mire csodálkozva ránéztem. - Elnézést, Fecó. Magunkra hagynál egy kicsit? - bólintottam majd kimentem.

10 perc múlva kézen fogva sétáltak le a lépcsőn ♥ ☺. Mosolyogva néztem rájuk, majd elköszöntem mindenkitől. Ahogy mentem ki, ők is jöttek utánam (gondolom, Viktor is ment haza), még egyszer hátrapillantottam, éppen egy csókot nyomtak egymásnak.

Mama ♥ Szeretlek! [szomorú történet]

Itt ülök a szobámba és sírok, nagyon sírok. Mai tevékenységeim: Kikivel találkozás, limonádézás a kávézóban, hazajövünk Kikivel, beszélgetés, nevetés, boldogok vagyunk, fura telefon hívás a kórházból, berohanás a kórházba otthagyva nálunk Kikit, látogatás, sírás, sírás, sírás, megnyugodás, Kiki elveszi a rossz gondolataimat, nevetek, telefon hívás a kórházból, nézek, nem szólalok meg, Kiki kérdezi mi bajom, sírok, bőgök, Kiki megijed és szól anyunak, sírok, anya vigasztal Kikivel együtt, sírok, sírok, sírok, vizet iszok, sírok, sírok, megmosom az arcom, lenyugodtam, megláttam egy képet, sírok, sírok...és hát, még most is. De szerintem ezekből, már kivehettétek, hogy mi történt. De, azért inkább leírom. Életem legrosszabb napja! Az egész úgy kezdődött, hogy Kikivel találkoztunk a utcánk végén.
   - Szia Rebi! - vigyorgott.
   - Hello.
   - Akkor? Hova mennyünk? - kérdezte tőlem, mivel úgy beszéltük meg, hogy elmegyünk valahova.
   - Uuu, forrócsokizni! - csillant fel a szemem, Kiki értetlenül meredt rám, majd letolta a napszemüvegét, mert már fájt a szeme a naptól (?).
   - Ezt most komolyan gondoltad? - kérdezte, majd kitört mindkettőnkből a röhögés. Oké, igaza van. - Limonádé? - kérdezte, ezt mindketten jó ötletnek tartottuk. Én végül Kókuszos limonádét kértem. Kiki meg epreset. Finom volt ☺.

Kikivel hazajöttünk és megbeszéltük, hogy milyen volt a mai nap. Azt, hogy Viktor követett minket (Hihi). Ami eléggé vicces volt. Végül Levivel együtt jöttek utánunk, Kiki egész úton, trágár szavakat ordibált, folyamatosan hátrafordulva. Egy néni, már a rendőrséggel is fenyegetőzött. Hupsz. ☺ Hirtelen megcsörrent anyu telefonja, nem vette fel ezért én.
   - Halló? - kérdeztem. Türelmesen végig hallgattam amit egy nő magyarázott. Könny szökött a szemembe, hirtelen leejtettem a telefont a földre, kicsúszott a kezemből. Köpni, nyelni nem tudtam. Elkezdtem sírni, valahonnan mélyről. Erőszakosan letöröltem  arcomon , legördülő könnycseppeket. És csak álltam, mint egy fa. Nem mozdultam, nem tudom miért. Talán, mert annyira fáj. Mamát elütötte egy autó, ezt még elmondani is rossz. Mamával nagyon szoros a kapcsolatunk. Hirtelen felindulásból erőből kinyitottam az ajtót, majd elkezdtem futni, nagyon gyorsan, felkaptam egy cipőt, és futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Annyit nem mondtam, hogy "fapapucs". Csak elrohantam. Mint egy őrült. Meg sem álltam a kórházig. A szemfestékemet szét sírtam. Nem érdekel. Meg érkeztem a kórházba. Berontottam, hallottam pár "Nem tud vigyázni?" és "Maga megőrült?" beszólást. Csak futottam a portáig.
   - Horváthné Katalin. - ordítottam a portásra, nem tudom mit gondolhatott, talán hogy az idegosztályról szöktem, el is hiszem, kisírt szemek és hosszú fekete csíkok az arcomon (szemfesték miatt). De mikor megkérdeztem, hogy hallja-e amit mondok, végül elmondta melyik szobában van mama. Hurrá, a hatodik emelet. A lift tömve volt, futni kezdtem, nem volt időm várni. Lihegve újra futni kezdtem. Bekopogtam mama ajtóján. Az ápolónő éppen jött ki. Mosolyogva beengedett. Mama éppen aludt, jézusom, az a látvány ami fogadott. Senkinek nem kívánom, a lába-karja be volt gipszelve, és a feje be volt kötve. Ott, azonnal kitört belőlem a sírás. Zokogva leültem az ágy mellett lévő székre, sírtam, mama kezét fogva.

Félóra múlva mama kinyitotta a szemét. És még jobban sírtam.
   - Ma-ma! - mondtam sírva. Majd odahajoltam és szorosan átöleltem.
   - Kis unokám! Ne sírj! - mondta, ettől még jobban sírni kezdtem. Mama megvárta, hogy lenyugodjak. Öt perc múlva erőt vettem magamon és megkérdeztem.
    - Mi történt? - kérdeztem felfelé pislogva, nehogy kibuggyanjon egy újabb könnycsepp.
    - Elütött egy huligán. - mondta, halkan és fájdalmasan. Ekkor nem bírtam, kirohantam a mosdóba és elkezdtem bőgni. Egy nővér jött be hozzám, miután meglátott, hogy a "vécén" összekuporodva sírok. Visszahívott mamához, lenyugodtam egy kicsit.
     - Unokám! Drága unokám! Gyere ide! - mondta mama halkan. Ne, mama! Kérlek! Ne mondd azt, hogy drága unokám. Kérlek! Oda sétáltam. - Ne aggódj! Az angyalok vigyáznak majd rám odafönt. - mondta én meg elkezdtem sírni. - Viszont te vigyázz magadra... nagyon. - mondta és egy újabb, nagy könycsepp csordult le az arcomon. Mama erőtlenül letörölte az arcomat. - Szeretlek! - mondta. Majd megfogta a kezemet és lecsukta a szemét. Elaludt.  Sírtam...nagyon sírtam. Alig bírtam abba hagyni. Végül este nyolcig ott voltam, végül már az ápolónő zavart el. Sírva hazamentem, becsuktam magam mögött az ajtót, anya és Kiki kérdőn néztek rám. Végül anya nyakába borulva elbőgtem magam. Anyának is néha-néha, egy-egy könnycsepp kicsordult a szeméből. Ő, ugye nem az anyukája, apa anyukája, ő meg nem volt itt. Magyarországon. Ő, állítólag még nem is tud róla. Anya átadott Kikinek, hogy ott sírjak tovább. Majd felmentünk a szobámba és mindketten sírtunk. Kiki, imádta a nagyit.
   - Hé! - mondta Kiki majd letörölte a szemét. - Miért nem látjuk Pált az erdőben? - kérdezte, de meg se szólaltam. - Mert Pál ma fa. - mondta, mire hitetlenül is felnevettem. Ez nem volt vicces igazából. De Kiki igazi barát, elterelte a rossz gondolataimat mamáról. Hirtelen megcsörrent a telefonom, csak reméltem, hogy nem a kórház. Hát, tévedtem. Gyorsan kalimpáló szívvel, remegő kézzel, felvettem a telefont.
   - Horváth Rebeka? - kérdezte egy mély női hang.
   - I...igen. - mondtam a sírás határán. Sejtettem, hogy valami rossz lesz. És igazam is lett.
   - Horváthné Katalin, ma este  kilenc óra, huszonöt perckor, feladta a küzdelmet. - mondta ki. Szó nélkül kinyomtam a telefont,és elhajítottam. Nem szólaltam meg. Próbáltam feldolgozni a hallottakat. Soha nem fogom elfelejteni, mama, tudta, hogy nem fogja tovább bírni. És még elköszönt tőlem. Szeretlek Mama! átgondoltam és valahonnan mélyről, feltört a bennem rejlő sírás. Zokogtam, már csak annyira emlékszem, hogy anya jött be a szobámba, és Kikivel együtt vigasztalnak. A többi ami történt, mind homályos. Nem láttam a fájdalomtól, a sok sírástól. Végül a legfontosabb dolog miatt: Elvesztettem azt, aki számomra a legfontosabb volt. Szeretlek Mama! Már most hiányzol. ♥ ♥ ♥

Évzáró. Utolsó nap a suliban. Végre! ☺

A tegnapi vihar még hajnalig tartott. Szuper. Utolsó tanítási nap a suliban, viharral kezdődik...vagy záródik, nem tudom. ☺ Pocsékul aludtam, kb. hatszor rúgtam le magamról a takarómat. Kétszer olvastam, hogy próbáljak elaludni...és ugye vihar volt, elment az áram. Az ágyam mellett lévő kicsi, olvasó lámpámból eltűnt a fény. Ez oké, nem tudtam olvasni. Aztán hallgattam fülhallgatóval zenét...és hopp. Lemerült a telefonom. Nem volt áram...nem tudtam mit csinálni. Egyszerűen a párnám alá dugtam a fejem, és úgy voltam egész éjjel, már úgy voltam vele, hogy engem már az se érdekel ha megfulladok (levegő miért lenne a párna alatt?) csak ne halljam a villámlást, a dörgést és a redőny csapkodását fújt a szél. Hajnali hat óra körül, csendre lettem figyelmes. Felültem, azt hittem álmodok, egész napos vihar után, végre, végre csend! Kimásztam az ágyamból felhúztam a redőnyt, világos volt. Hát, miért ne? Nyár van. Kimentem gyorsan a mosdóba, és a tükörképemet látva, úristen. Vörös fej, homlokomra tapadt hajtincsek, persze. Kár volt a párna alatt aludni. Ahogy kiléptem a fürdőből, azonnal megcsörrent az ébresztő. De jó. Nem aludtam semmit, és amikor eláll a vihar, csend van meg minden jó...szól az ébresztő. Gyorsan megmostam az arcomat, és már vissza is tért a normál bőröm színe. Idegbajosan lementem a konyhába (egyszer megbotlottam, ahogy mentem le a lépcsőn, auch), ott volt már a reggeli előkészítve, felkaptam és levágtam magam a székre. Anya csak nézett, csak legyintettem, mire megvonta a vállát. Ő bezzeg jól aludt. Pff.

Anya kirakott a suli előtt, kiszálltam a kocsiból, majd becsaptam. Anya utánam ordított, hogy nem "vécé" ajtó. Hát, oké. Ma rossz napom van, ugye ott van a reggel, és utána...kilyukadt az ünneplő felsőm. Anya reggel gyorsan megvarrta (?). Nem találtam, az ünneplő cipőmet. Hurrá. Legrosszabb reggel. Persze, a terembe mindenki elkezdett cukkolni, hogy "milyen morcik vagyunk ma reggel", vagy "vegyél be gyógyszert, Rebi! Mérgesnek tűnsz. Hahaha" Na, kösz. Ezt megkaptam a többiektől. Az ofő szólt, hogy mennyünk ki az udvarra. Még jobb. Harminc akárhány fokban. Ez nem az én napom, nagyon nem. Félek, hogy mi lesz a nap következő részeiben. Jujj. Az évzáró dög unalmas volt...az egyetlen jó rész az volt benne, amikor az igazgató bácsi kijelentette, hogy "A 2013-14-es tanévet, ezennel, lezárom". Kikivel összenéztünk (az előbbi mondat hallatán), és lányosan sikongatni kezdtünk. Éééés...igen! Végreee! ☺ Utolsó nap volt a suliban. Kezdődik a nyári szünet. Fesztiválok. Kb. három hónapnyi "nincs suliiii. Wááá!" hangulat. Strandok. Tanulás mentes napok. Barátnők jönnek, itt aludnak. Nagy bulik. Á, de jó lesz! Kikivel és Zsuzsával (Kiara anyukája) együtt elmentünk, sütizni. Ja és anyuval...az enyémmel. Mindegy. Ja, és, hogy mi van Viktorral? Bocsánatot kért, nos igen. Khm. Húzom egy kicsit, azt, hogy megbocsájtok neki, hadd szenvedjen. Kegyetlen vagyok...na jó, nem!

Kiki este hat óra körül átjött. Hozott vagy öt lányos filmet, én meg szereztem egy (igen, egy.Egyet. Azért az öthöz képest. Hűű ☺ ) horror filmet...sorozatot ?! Uhh, nem tudom...de Kiki, ő ezeket vágja. Rögtön felvisított, hogy "Váá! The Walking Deaaad! Ááá!". Én meg csak lestem. Kiki elmondta, hogy ez a kedvence. Először valami rossz angol filmet néztünk, állítólag nagyon jó volt (Kiki szerint). Hát, nem tudom. Annyira nem kötött le, unalmas volt. A második "lányos film" közepénél tartottunk, amikor kopogtak. Lili, Levi és Viktor rontott be a szobámba, Meg pár másik osztály társam. Dóra, Bence, Fruzsi és Viki. Hirtelen nagyon sokan lettek a szobámba. Oké, nem értettem mi folyik itt. Csak néztem. Végül, Lili megszólalt.
    - Jöttünk, év vége van. Ne itt rohadj a szobádban...béna filmeket nézve. - nézett le a földre, a Kiki által hozott "csajos filmekre". - Elmegyünk a cukrászdába. És ti jöttök. Ja, és sziasztok! - köszönt úgy mellékesen. Hű, nem is tudtam, hogy Lili tud "lazán" viselkedni. És ekkor elkezdett valamilyen Nobelről beszélni. Na, akkor mégse tud. Végül is...ahogy a reggelem indult. A délután... (este) ahhoz képest jó. Örülök, hogy vannak barátaim. Ilyen jók. Ők négyen. Levi, Lili, Viktor és Kiki ♥ A többiekkel is jóban vagyok, de nem ennyire. Siralmas, de van pár olyan osztálytársam akivel egy éve nem beszéltem. Azt se tudom mi a neve. Hihi. Na, visszatérve. Finom volt a cukrászdás süti! ☺