Suliba együtt mentünk ugye Kikivel, mivel ott aludtam náluk. Utolsó órában a a tanár mondta, hogy: "Vége az órának!". És kész, elszállt a pokol. Mindenki rohant ki, mi Kikivel szép, nyugodtan sétáltunk ki. Amikor valaki elkapta a karomat. Éppen leakartam ordítani az illetőt, amikor megfordultam. Viktor volt az. Ránéztem Kiarára, vette a jelet.
- Akkor... - mondta Kiki, de gondolkodott pár percig, hogy mit mondjon - ...én most megyek. Kint megvárlak. - és már el is ment. Jézusom! Ezen ennyit kellett gondolkodni...
- Igen? - néztem bele mélyen Viktor szemébe, azok a gyönyörű szemek...teljesen elolvadtam tőle.
- Eljössz velem sétálni? - kérdezte mosolyogva. Ó, istenem. Olyan cukin nézett és mosolygott. Nem tudtam nemet mondani (annyira nem is akartam,hihi).
- Öhm...khm... - nem bírtam hirtelen egy szót se kinyögni - Pe...pe..persze. - dadogtam, és hirtelen lányos zavaromba a pulcsim ujját húzogattam. - És...ki jönnek még? - kérdeztem még mindig a pulcsim ujját húzogatva.
- Senkik. - nevetett ki. - De ha akarod jöhetnek. - nézett rám kérdően, én inkább nem válaszoltam, mert ha azt mondom: ne, akkor lehet ráfog jönni hogy bele vagyok zúgva. De ha azt mondom igen, akkor meg nem leszünk kettesben. Jaj,kár volt megkérdenem. - Szóval? - kérdezte.
- Á, ne. Ezek úgy is hülyék. - legyintettem, és a csapatunk többi tagjára mutattam. Viktor meg nevetett.
- Ok. Menjünk - mondta és megfogta a...a kezem. Úristen! Én meg csak szerelmetesen bámultam rá. Arra gondoltam előveszem gyorsan a telóm és lefotózom, de nem jött össze a tervem. Kiértünk az iskolából, végre. Kicsit kínos csend volt, szerintem Viktor is észrevette így ő szólalt meg.
- Hova menjünk?
- Nekem mindegy. - egyébként már nem fogta a kezemet. :( csak akkor fogta amikor kivezetett a suliból) - Egyébként hogy-hogy elhívtál egy randira? - kérdeztem csodálkozóan.
- Miva'? Miről beszélsz. Csak elhívtalak. - és ekkor éreztem úgy, hogy ezt se szabadott volna mondani, auch. - Vagy, azt akarod, hogy randi legyen? - kérdezte azzal az eszméletlen vigyorral a végén.
- Ööö...hátőőő... - nem tudtam válaszolni. - Ink...i...inkább megyek! - mondtam majd nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és elhúztam a csíkot.
- Pff...oké! Amúgy se kell senkinek egy ilyen kis ribanc... - kiáltott utánam, én meg dühösen visszaindultam felé.
- Ide figyelj! Én vagyok a ribanc? Én?! Igen, csakis én vagyok te kis ***** ! - böktem rá a mellkasára a mutató ujjammal - Figyelj. Egyszer mondom el. EGYSZER! - üvöltöttem a képébe. - Szeretlek! Igen, kimondtam! És én vagyok a hülye, hogy egy ilyen embert szeretek! Szeretlek! Féltékeny voltam az eddigi összes kis ribancodra! Tudom, hogy te nem szeretsz. Sőt, utálsz néha. Tudom, hogy semmit nem érzel irántam. Szerintem barátságot se. De! - tettem fel a mutató ujjam - Szeretlek! Igen téged! Téged basszus! - mondtam a könnyeimmel küszködve, igazából nem tudtam miért kezdek mindjárt sírni, egyszerűen sírni akartam. Talán azért mert ezt nehéz volt elmondanom, talán azért mert Viktor végig vigyorogta az egészet (?). Nem bírtam tovább ott lenni, és nézni őt! Igen őt, talán úgy éreztem "Ő a Nagy Ő", ő az aki kell nekem. Egyszerűen megperdültem a tengelyem körül és mentem, nem tudom hová. Csak mentem előre. De Ő, megragadta a karomat és magához húzott (ezek szerint utánam jött).
- Figyelj már te! - vigyorgott édesen (egyszerűen nem tudok rá haragudni) - Féltékeny voltál? - kérdezte vigyorogva.
- Ühüm. - mondtam már szinte sírva.
- Ez volt a cél. - mondta, de én nem értettem.
- Mi? - kérdeztem csodálkozva, közben a könnyeimet letöröltem a pulóverem ujjával.
- Hátööö...hogy féltékeny legyél. Tudod...szeretlek! - mondta ki egyszerűen, de némi rettegéssel a hangjában. Gondolom félt a reakciómtól. De azt nem várta meg, közelebb húzott magához, majd a szemembe nézett...és...és megcsókolt! ♥♥♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése